A tekintélyes Economist magazin azt a megkövesedett vélekedést kérdőjelezi meg egy minap megjelent cikkében, miszerint Amerika a jövőt, Európa a múltat szimbolizálja. A közelmúlt történései ugyanis azt látszanak alátámasztani, az igazság ennek éppen fordítottja lehet. Ideje lenne az USA-nak tükörbe néznie.

Mi a cikk enyhén rövidített változatát adjuk közre:

Kevés olyan változatlan eleme van a transzatlanti kapcsolatoknak, mint az a vélekedés, hogy Európa az öregséget, Amerika a fiatalságot képviseli. Az amerikaiak úgy gondolnak Európára, mint egy kiérdemesült vén kontinensre, amely kitűnő utazási célpont ugyan, de amelynek nem sok szerepe van a jövő alakításában. Az európaiak ugyanakkor hajlamosak az Egyesült Államokat úgy tekinteni, mint a modern gonoszság legfőbb megtestesítőjét, egy izomagyú törtető kamaszt, történelem és hagyományok nélkül.

A "fiatal" és az "öreg" generációs torzsalkodás óhatatlanul előkerült az iraki válság kapcsán. Az amerikaiak megjegyzéseiből nem volt nehéz kihallani, hogy merevséggel, a jövőtől való félelemmel vádolják az európaiakat, míg ez utóbbiak éppen a háborúk és a barbár korszakok közelebbi ismeretségére hivatkozva vonakodik beszállni a háborúba.

Tényleg ilyen nagy lenne a korkülönbség? Kétségtelen, az európai történelem sokkal korábbra nyúlik vissza, Amerika - finoman szólva - nem bővelkedik várakban és kastélyokban, hacsak nem számítjuk a Disney-parkokat. Mindazonáltal az USA sem nevezhető már csitrinek. Az első telepesek még akkor érkeztek, amikor Anglia még nem volt Nagy-Britannia. A Harvard Egyetemet 1636-ban alapították, a Függetlenségi Nyilatkozatot pedig száz évvel Németország és Olaszország egyesítése előtt írták alá. A "fiatal Amerika" eszménye immár több száz éves tradíció.

Az amerikai társadalomban a fiatal átlagéletkor ellenére nagyon erős a konzervativizmus szerepe. Vasárnaponként a templomok tele vannak ünneplőbe öltözött emberekkel, minden társadalmi esemény előtt elhangzik a nemzeti himnusz. Európai társaikkal ellentétben a pletykalapok kerülik a pucér női felsőtestek mutogatását, a minap pedig harvardi egyetemistákkal ledöndették az udvaron sebtiben emelt, tréfának szánt hópéniszt. Persze rá lehet fogni ezekre a példákra, hogy valahol a politikai korrektség részei, de sokkal inkább prűdségről van szó.

Az amerikai politikai rendszer jóval régibb, mint a német vagy francia. Valójában az egyik legöregebb a világon. Itt született a legelső máig érvényben levő alkotmány (1787), s a két nagy politikai párt is elvesztette csikófogait - 1828 és 1854-es alapítással. Ha meggondoljuk, hogy ez idő óta mi mindent történt Európában, hány királyság, köztársaság, kommunista és fasiszta rezsim jött és ment, bizony, sokkal jobban látszanak Amerika arcán a ráncok.

A tengerentúliak hajlamosabbak a mai problémákat őseik bölcsességére hivatkozva kezelni. Olyan súlyos kérdéseket intéznek el több száz éve élt bőrgatyás vagy rizsparókás urakra hivatkozva, mint az abortusz vagy a fegyvertartás. Míg az USA-ban továbbra is tarolja a könyveladási listákat egy, alapító atyákról szóló mű, addig az európaiak kevésbé lelik élvezetüket a múltjukban való vájkálódásnak. Nemcsak a háborúk miatt. A spanyolok előszeretettel kerülik a Franco-időszakról szóló beszélgetést, sok kelet-európai számára a történelem 1989-ben kezdődött. Az amerikaiaknak egyedül az indián-kérdés kínos, amúgy ezenkívül - beleértve a polgárháborút is - nekik minden a szabadságért vívott harcról szól.

És mi a helyzet az önmagát mindig megújítani kész, fiatal USA közhellyel? Nos, a helyzet az, hogy most éppen a trottyos öreg földrészen történnek a dolgok, többek között egy lélegzetelállító kísérlet egy új államforma létrehozására, amely az államok egyszerű halmazánál több, de a uniónál kevesebb. A Maastrichti Szerződés még tízéves sincs, a közös pénz most hagyja el pelenkáját, új alkotmány születőben, s 10 új tag csak 2004-ben fog csatlakozni. Mindeközben Amerika nagyon jól elvan az ősi alkotmányával.

A két világrész közötti kapcsolatok problémája nem az életkorról szól, hanem arról, hogy Amerika nem örvendezik Európa abbéli törekvéseinek, hogy valami forradalmian újat hozzon létre. Robert Kagan az "Of Paradise and Power: America versus Europe in the New World Order" (Éden és Hatalom: Amerika Európa ellen az új világrendben) című könyvében azt állítja, hogy Európa afféle történelem utáni paradicsomot keres, egy önmagával elégedett, megbékélt világot, amely hagyományokra és folyamatos kompromisszumra alapul. Ezzel szemben az Egyesült Államok belesüllyedt a történelembe és az erőpolitikába, ahol átértelmezhető a nemzetközi jog, s ahol a rossz fiúkat egyszerűen lecsapják a jók.

A kritikusok persze könnyen fogást találnak ezen: Európa mélyen megosztott Irak ügyében, Franciaország pedig - kihasználva a zűrzavart - a nemzeti dicsőség és az EU-vezető szerep álmait kergeti újfent, mikor politikájával újra és újra zavarba hozza az Egyesült Államokat. Mégis, a hatalmas európai békedemonstrációk azt jelzik, Kagan mégis fején találta a szeget. Az európaiak nem kívánnak azonosulni az erőpolitikával. Hogy ez egy öreg, sokat tapasztalt kontinens bölcs kívánsága-e, vagy csak egy pimasz kiskamasz póza, az még nem tudható. Az viszont igen, hogy régi pályán mozgó Amerikának kellene először tükörbe néznie.

Economist/SzavazÓ