Siránkozhat itt mindenki a könyvek meg az irodalom hanyatlásáról, addig nagy baj nincs, amíg íróink olyan regényekkel kényeztetnek el bennünket, mint például Szilágyi István Hollóidõ címû remekmûve. Meg különben is: Tessék többet olvasni.

Megszaggatom ruháimat, hamut szórok fejemre, de a Kolozsváron élõ Szilágyi István nevére nem a korábbi regényei, még csak nem is Kossuth-díja, hanem az irodalommal csak érintõleges esemény miatt figyeltem fel. Õ volt az író, aki visszautasította a Bodor Ádámmal megosztva kapott 2001-es Magyar Irodalmi Díj átvételét, mondván, ennyivel tartozik a regény szereplõinek. Az még csak hagyján, hogy valaki visszautasít egy jelentõs anyagi elismeréssel is járó rangos irodalmi díjat, az viszont több mint fura, hogy ezt a könyv szereplõinek a nevében teszi. Mi a fene ez?

A könyvesboltban kezdõdik a kellemes kaland. Új könyvet mindig jó kézbe venni, a Hollóidõt kétszeresen is az. Tiszteletet parancsoló, historizáló, ízléses külsõ, amely - mint késõbb kiderül - remek összhangban van a lényeggel, a tartalommal.

Az öt és félszáz oldalas regény két, egymáshoz sok-sok szállal kapcsoló, két könyvre bomlik. A 18. század közepén zajló események Magyarország elképzelt városaiban játszódnak (fõként a délvidéki Reveken és az északi Bajnakövesen) a történelmi hitelesség figyelembe vételével, ám a fõcsapástól mégis fényévnyi távolságra. A lényeg nem is történelben van, hanem annak a néhánytucat embernek a sorsában, akiknek a pár évét kísérhetjük figyelemmel.

Az elsõ, Lovat és papot egy krónikáért könyv története, hogy a már említett Revek plébánosát a török elhurcolja, s akit végül is deákja, Tentás szabadít ki fondorlattal, kalandos körülmények között. A Csontkorsók címû második részben a település fiataljai útra kelnek, s hosszú vándorlás után beállnak végvári katonának Bajnaköves várába, hogy majd tanúi legyenek a tizenöt éves háború kezdetének. Az elsõ könyvnek nemcsak fõszereplõje, de krónikása maga a deák, a folytatást egy reveki ifjú írta.

A történetek talán önmagukban is érdekesek lennének, a lényeg mégsem ezen van, hanem a mesélés mikéntjében. Az író által felépített minitársadalom magával ragadó hangulata, az elhallgatásoknak és utalásoknak, a szimbólumoknak és népi hitvilágnak bonyolult szövevénye semmi máshoz nem hasonlítható világot varázsol elénk, ahol a szereplõk hamar szívünkbe lopják magukat, követelik, hogy akkor is gondoljunk rájuk, ha éppen nincsen elõttünk a könyv, s lassan megértjük, miért tudta nevükben visszautasítani azt a díjat Szilágyi István.

Külön tanulmányt érdemelne a regény nyelvezete, amely nem csak archaikus és gyönyörû, de egyben játékos, friss: "Miközben forró lápon ringás, majd elkígyózik az ágyékot csomózó öröm, mely az apród bensõjében tova azután is ott zsibong, hogy lihegve félretolja magától Rozál. Mert az hirtelen felszökik, pendelye sehol, maradék öltözéke fehér gyolcsréklije; a kemenceajtó nyílásán kipillant álmos tûzvilág, pirosra festi arcát, rengeteg mellét, mezítelen tomporát, amint menekül kifelé." És így vég nélkül. Hát nem csodálatos?

-ja-

Szilágyi István: Hollóidõ. Magvetõ Könyvkiadó, 2001. 552 oldal, 2290 Ft

Szilágyi István korábbi regényei:
Üllõ, dobszó, harang (1969)
Kõ hull apadó kútba (1975)
Agancsbozót (1990)