A
magyar televíziózás fekete napjai közé vonul be az az augusztusi
nap. Valószínűleg eljött a pillanat, amikor az összes tévékurátornak
meg kellene adni a kezdő sebességet, hogy tokostól vigyék ki a
közszolgálati tévé ajtaját. Feltéve, ha még nem lopta el valaki.
A
közszolgálati műsorszolgáltató
és a közműsor-szolgáltató különös figyelmet fordít
az egyetemes és a nemzeti kulturális
örökség értékeinek ápolására
(részlet az 1996 évi I. törvényből)
Vannak érthetetlen
dolgok, s vannak, amik már a kozmikus magasságokba tartoznak.
Olyanok, amelyek előtt az egyszerű halandó csak áll szájtátva,
bután, meg sem kísérli megérteni az összefüggéseket. Tudja, azok
más dimenzióhoz tartoznak, isten tudja hányadikhoz, ha meg beszélni
kell róluk, az agy lebénul, a reszkető száj maximum hebegés szintjén
képes beszámolni az élményről.
Ilyen
szürreális jelenés volt azon a nyárvégi napon m1 tévé Europarty
című, műsornak igen nagy jóindulattal sem nevezhető izéje, amely
alighanem mérföldkövet, új viszonyítási alapot jelent a világ
közszolgálati televíziózásában. Nem volt kecmec, kérem, a műsor
készítői immár nem bíbelődtek olyannal, hogy legalább rejteni
próbálják az ordító lényeget: az orcátlan igénytelenségen alapuló
pénzcsinálást. Amit rejtegetni már csak azért is illene, mert
egy kereskedelmi tévé esetén ez még elmegy. A ő bizniszük, milyen
célcsoportot kívánnak elriasztani például a Fásy-mulatóssal vagy
beteg gyerekek mutogatásával. Akinek ez kell, nézze, menthetetlen
az illető, mindenki úgy bombázza szét az agyát, ahogy akarja;
ám egy közszolgálati adó estén azért álljunk már meg, mégis csak
a mi pénzünkről - vagy használjunk nagy szavakat: kultúránkról
- van szó, ugye.
Igaz, a közszolgálati
jelző pontos értelméről lehetne vitát nyitni. Valószínűleg vaskalapos
vagyok, de részemről ebbe mégiscsak nehezen fér bele például Oki
mester lufik közötti József Attila-play-backje valami műmetál
dallamfoszlányra, olyanra, amit egy átlagos sulizenekar három
perc alatt összedob a tornaöltözőben. Majka gyerek hasonló színtű
produkcióval rukkolt elő, s rajtuk kívül még olyan igényes előadók
áldoztak a közszolgálatság 70-es éveket idéző lufis oltárán, mint
Krisz Rudi, Balázs Fecó, Szikora Robi és sokan mások, a nemzeti
kultúra vitathatatlan váteszei, egészen addig az extatikus pontig
fokozva az élményt, amikor a néző arcát párna mögé rejti, s szégyellni
kezdi magát, a műsor készítői helyett. Jöttek, mert valaki meghívta
őket.
Miután
2002-ben befejeződött az előző kurzus politikai ámokfutása a közszolgálati
csatornákon, nagy balgán még arra is lehetett gondolni, jó irányba
indulnak el az események. A tehetségtelen és végtelenül unalmas
pártkatonák helyett - akiknek látszólag egyetlen céljuk volt:
pancserságukkal megbuktatni a kenyéradó gazdát - majd olyanokat
is képernyőre engednek, akik oda valók. Elvégre a ballib kampányának
egyik legtöbbet hangoztatott jelszava a szakmaiság volt. A pártkatonák
nagy része el is húzott, de helyükre véletlenül sem szakemberek
jöttek, hanem vastag arcbőrű vállalkozói szabadcsapatok, cimbik
és spanok, akik leginkább a régi kapcsolatok és jura-kori sztárok
újrahasznosításával próbálnak közpénzt csorgatni a zsebükbe.
Szép ez így.
A politikai pártok évek óta azt számolgatják, ki hány kurátort
delegál és hova, mintha nem lenne tökmindegy. Ha ezek az emberek
látják az m1 úgynevezett szórakoztató műsorait, s párthovatartozástól
függetlenül nem rohannak be visítva az MTV székházba, s nem csapkodják
öklükkel az asztalt, anyázva és szentségelve, akkor úgyis minden
veszve.
Akkor ők is
közékük tartoznak. Jó tudni.
Forrás:
www.alpokalja-online.hu