A magyar televíziózás fekete napjai közé vonul be az az augusztusi nap. Valószínűleg eljött a pillanat, amikor az összes tévékurátornak meg kellene adni a kezdő sebességet, hogy tokostól vigyék ki a közszolgálati tévé ajtaját. Feltéve, ha még nem lopta el valaki.

A közszolgálati műsorszolgáltató
és a közműsor-szolgáltató különös figyelmet fordít
az egyetemes és a nemzeti kulturális
örökség értékeinek ápolására
(részlet az 1996 évi I. törvényből)

Vannak érthetetlen dolgok, s vannak, amik már a kozmikus magasságokba tartoznak. Olyanok, amelyek előtt az egyszerű halandó csak áll szájtátva, bután, meg sem kísérli megérteni az összefüggéseket. Tudja, azok más dimenzióhoz tartoznak, isten tudja hányadikhoz, ha meg beszélni kell róluk, az agy lebénul, a reszkető száj maximum hebegés szintjén képes beszámolni az élményről.

Ilyen szürreális jelenés volt azon a nyárvégi napon m1 tévé Europarty című, műsornak igen nagy jóindulattal sem nevezhető izéje, amely alighanem mérföldkövet, új viszonyítási alapot jelent a világ közszolgálati televíziózásában. Nem volt kecmec, kérem, a műsor készítői immár nem bíbelődtek olyannal, hogy legalább rejteni próbálják az ordító lényeget: az orcátlan igénytelenségen alapuló pénzcsinálást. Amit rejtegetni már csak azért is illene, mert egy kereskedelmi tévé esetén ez még elmegy. A ő bizniszük, milyen célcsoportot kívánnak elriasztani például a Fásy-mulatóssal vagy beteg gyerekek mutogatásával. Akinek ez kell, nézze, menthetetlen az illető, mindenki úgy bombázza szét az agyát, ahogy akarja; ám egy közszolgálati adó estén azért álljunk már meg, mégis csak a mi pénzünkről - vagy használjunk nagy szavakat: kultúránkról - van szó, ugye.

Igaz, a közszolgálati jelző pontos értelméről lehetne vitát nyitni. Valószínűleg vaskalapos vagyok, de részemről ebbe mégiscsak nehezen fér bele például Oki mester lufik közötti József Attila-play-backje valami műmetál dallamfoszlányra, olyanra, amit egy átlagos sulizenekar három perc alatt összedob a tornaöltözőben. Majka gyerek hasonló színtű produkcióval rukkolt elő, s rajtuk kívül még olyan igényes előadók áldoztak a közszolgálatság 70-es éveket idéző lufis oltárán, mint Krisz Rudi, Balázs Fecó, Szikora Robi és sokan mások, a nemzeti kultúra vitathatatlan váteszei, egészen addig az extatikus pontig fokozva az élményt, amikor a néző arcát párna mögé rejti, s szégyellni kezdi magát, a műsor készítői helyett. Jöttek, mert valaki meghívta őket.

Miután 2002-ben befejeződött az előző kurzus politikai ámokfutása a közszolgálati csatornákon, nagy balgán még arra is lehetett gondolni, jó irányba indulnak el az események. A tehetségtelen és végtelenül unalmas pártkatonák helyett - akiknek látszólag egyetlen céljuk volt: pancserságukkal megbuktatni a kenyéradó gazdát - majd olyanokat is képernyőre engednek, akik oda valók. Elvégre a ballib kampányának egyik legtöbbet hangoztatott jelszava a szakmaiság volt. A pártkatonák nagy része el is húzott, de helyükre véletlenül sem szakemberek jöttek, hanem vastag arcbőrű vállalkozói szabadcsapatok, cimbik és spanok, akik leginkább a régi kapcsolatok és jura-kori sztárok újrahasznosításával próbálnak közpénzt csorgatni a zsebükbe.

Szép ez így. A politikai pártok évek óta azt számolgatják, ki hány kurátort delegál és hova, mintha nem lenne tökmindegy. Ha ezek az emberek látják az m1 úgynevezett szórakoztató műsorait, s párthovatartozástól függetlenül nem rohannak be visítva az MTV székházba, s nem csapkodják öklükkel az asztalt, anyázva és szentségelve, akkor úgyis minden veszve.

Akkor ők is közékük tartoznak. Jó tudni.

Forrás: www.alpokalja-online.hu