A nép agyában ott zsongnak a tömör, rövid vezényszavak. A két legkedveltebb médium, a tévé és a rádió naponta több százszor, a hivatalos reklámokkal azonos hosszban szajkózza a műsorajánlóit. A hallgatókban, a nézőkben és a passzív jelenlévőkben aztán leülepszik mindez. Azaz beépül a köztudatba. Így születnek a sztárok.

Tisztán látszik, nem is nehéz olyanná formálni az emberek értékrendjét, hogy az valakiknek valamiért előnyös legyen. Erre persze lehetne azt válaszolni, hogy tízmillió szuverén és gondolkodni képes lény flangál az országban. Szerintem viszont azt szeretik, amit kapnak, és nem filóznak azon, hogy tényleg azt kapják-e, amit valóban szeretnének...

Így és ekképp a rádiók a "minden idők", illetve a "80-as, 90-es és napjaink" szlogen alapján csak a legprimitívebb zenékkel szennyeznek, persze gyorséttermi precizitással. Én meg nem értem, hogy miért jó tízezredszerre is ugyanaz a szám! Borítékolható, hogy az elkövetkező 30 évben is ugyanezekkel a "slágerekkel" lesz tele az éter, amivel az elmúlt 20 volt. A szomorkodáshoz elég csak összehasonlítani a toplistákat a hozzánk legközelebb eső Ausztriáéval. Ha van is egyezés, az csekély, mert mellettük ott vannak az olyan slágerek is, amik nálunk erősen rétegzenék. Aki meg nem hiszi, az állítsa be a rádióját az FM4-re és az állomáskeresőt rögvest rontsa el!

A tévé C-kategóriás filmek, sorozatok jogosan névtelen hőseiből, az újságolvasási nehézségeik kiküszöbölésére alkalmazott hírolvasókból, show-műsorok egyszálbelű kirakatbábuiból, esetleg a tévé képernyőjén vendégszereplősködő rádiósokból kreálja a maga (szuper)sztárjait. Egy-két szezonra persze. De addig is igény teremtődik a sztárok magánéleti titkaira. A tévé aztán, karöltve a bulvárlapokkal, a pódium, a színfalak mögötti hétköznapiság roppant izgalmát szállítják a nézők otthonaiba és a reggeli várótermek zizegő papírlapjaira. Sok színes képpel és ötsoros cikkentyűkkel kísérve. Mire a néző-olvasó okul , és elégedetten, buzgó elégedetten nyugtázza, hogy igen, ismét neki volt igaza, a rajongott sztár ugyanaz az élet valamennyi területén.

Gyorsan le is szögezhetjük: a sztár az, aki a tévében szerepel. Vagyis annak semmi esélye az érvényesülésre, aki bizonyos időközönként nem sztorizik, nem lép fel egy-egy show-ban. És mivel ez egy kis ország, nálunk nincs olyan, hogy harmadik vonalbeli. Nota bene: valaki vagy sztár, vagy senki.
No és ott vannak még a kitenyésztett sztárok. A popszakma egy része és a valóság-show-k teljes gárdája.

A honi zeneipar krédója így hangzik:

• ki nem illeszkedik az előre gyártott formába,
  
• akinek nem lehet a kötelező műfaj-meghatározásába a "lakodalmas"
• jelzőt sikerrel beleszőni és nem is valami snájdig dalospacsirta,
  
• aki nem valamelyik színészapuka műmájergengszterrapfiókája
• illetve aki nem Viva-zenéket játszó és mixlemezekben megnyilvánulóDj,

annak javallott a meló után hobbiként danolgatni-zajongani. (Aranyigazság: a kora esti nappaliban bárki lehet egyéniség.) A kísértés csábító: a régi és az új idők dalnokai hétvégén és -közben tizen- (vagy húszon-) sokszor haknihuszárkodnak, fix, 20-30 perces műsorral, amit aztán be lehet szorozni a hetek számával és pár istvánkirályos pénzzel...

A producerek sem kisebb célt tűztek ki maguk elé, minthogy a tartalomhoz keresik a formát.A tévében is látható volt az öttagú popcsapat összegründolását célként kitűző - és bizonyára erősen retusált - válogatás. A népmesei elemekben bővelkedő, de a számmisztikára is adó ceremóniát izgulhattunk végig. A három zsűritag, a három teljesítendő kritérium szerint, három csoportba sorolta az ifjonti hévvel ikonokká nemesülni szándékozó truppot. Így az átlagot épp csak felülről szemlélő mozgáskultúra és külcsín, plusz valaminő hangocska metszéspontjában három (igen, nem, talán), majd végül két válasz születik. Persze csak az utóbbi kettő publikus.A műsor izgalmas. Szapora képek közepette sorjáznak a vélemények: kissé túl szelíd, a fotogén (időnként, diadalmas zene kíséretében a műsor lógója jelenik meg), a kétség sem fér hozzá, a talán legközelebb, etc. A narrátorhang közlései: egy szlovák akcentus, be a 25-be, a határainkon túlról is jöttek, a táborban aztán rosták következnek, páran naponta távoznak, 5 nap, valaki először Budapesten, satöbbi, satöbbi.

A beválasztottakat telefonon értesítik. A hívó és a hívott félnél is ott vagyunk és figyeljük a reakciókat. "Fölkerültem Pestre!", újságolja egy lány a minden bizonnyal nem értelmiségi szüleinek, akik zavartan a kamerától vagy csak megszokásból, hümmögnek és próbálnak helyeselni. Egy másik lány szintetizátorok, villogó monitorok előterében markolja a mobilt, a harmadikat már a mikrofon mellől szólítja el a döntnök hármas. Nekem egy lány ragadja meg különösen a képzeletemet. Ha a produkció borzalom is lesz, ő legalább jól fog mutatni a színpadon.

A demokrácia sajátos megnyilvánulási formája a valóság-show. Negyven, de inkább harminc alatti férfiak-nők. A tehetségtelenek és az átlagosak nyerő helyzetbe hozása. Csupa hétköznapi ember. A nők kapásból frászt kapnak egymástól és kiszavazgatják egymást, míg a sunyi srácokra szinte senki nem voksol. Jellemző a benti viszonyokra, hogy mindenki átvedlik konyha-pszichológussá és a lakótársak apró ügyeit kezdik froclizni, néha nem létező tulajdonságokat látnak egymásba, aztán meg a testtartásszintű apróságok kezdik irritálni a másikban. De a legviccesebb az, amikor leülnek és kivesézik egymás dolgait. Ezért érdemes még az ellentábornak is néha belekukkantani! Aztán amikor a napi, hihetetlenül, felül nem múlhatóan ostoba feladat jön, akkor kikapcsolni a tévét, és valami másba kezdeni. Bár, igaz, illik tisztelni a kreatívok nyolcéves gyerekeinek szárnypróbálgatásait, de az már tényleg nem érdekes, hogy miképp rittyentenek horrorparódiát a lakók!

A kiszavazások alkalmával aztán becsődítik a családot, az ismeretségi kört, a komplett falvak, fél városrészek ürülnek ki. Jön az anya és nekiáll értelmezni a bentlakók megnyilvánulásait. A nép szavaz, csak néhány százalék a különbség, az egyik, majd a másik vezet. Aztán eldől. Iszonyú nagy csinnadrattával vonulnak ki a lakók, tízmilliós verda, bádigárd, transzparenses rajongók hada visong, sztárként pásztázzák őket a fények és... És? Az első forduló egyik nyertesét a tévécsatorna meglátogatta és a szem alatt karikák, fásultság, két hakni közötti unalom meg az egyik hajdani lakótárs fogadta a stábot. Aztán jött (épp akkor?) valami punkzenekar énekes-gitárosára emlékeztető producer és kiosztotta a nyertest és a lakótársat. De a kisrealizmus akkor ért a zenitre, mikor a lakótársat megkérdező riporter firtatni kezdte a továbbiakat: "A diszkóhaknik után visszamész 45.000-ért cukrásznak?". Mondanom se kell, a válaszadás nem volt túl mosolygós. De az sem volt éppen emberbaráti (sic!) gesztus az egyik tutista tévé részéről, hogy amint lement az első kör, beállított egy karakteres, ezért védhető-támadható ex-lakót a jobb oldalra, vele szemben meg azokat, aki utálják őt és védje meg a maga igazát. Erről előre tudni lehetett, neki csak rossz lehet.

Végezetül. A több mint tucatnyi tévé közül egy-kettő még nézhető is, ámde a rádiók tekintetében nagyok a hiányosságaink. Ám addig, míg ez nem oldódik meg meg, hát igen, veszett és frusztráló ügy lesz nem úgy gondolkodni a zene felöl, mint azt előírják. Egy idő után ugyanis a kezdeti lendület alábbhagy, az estleges invenció az önnön maga sajnáltatásába ("M. o.-n nem érdemes egyéniségnek lenni") és az "elit" gyalázásában teljesedik ki. Azaz önmagától huny ki.

Ja és addig meg kívánjunk az instant sztároknak több évtizedes szavatossági időt.

Irédy Dénes

2003. február