Tényleg nem tudom, egy profinak mit is jelent a szombathelyi Elvira Maratoni, a magamfajta botcsinálta "hóttamatőr" számára tavaly óta az egyik fix pont életben, afféle önmegmérettetés, amire jó várni, ami többletértelmet ad a hétvégi futásoknak, amire olykor szükség van, például amikor éppen birkaszart tapos az emberfia a reptéren. Töredelmesen bevallom, a nagy téli lustálkodásoknak is könnyebb volt véget vetni, olyasmit mormolva, hogy jó lenne kissé mozgatni a segget, mert vészesen közeleg a június eleje.

Így hát a segg intenzívebb mozgatása márciustól el is indul, hetente egyszer-kétszer 8-10 kilométer, jó" van jó", nem egy nagy durranás persze, mondom, "hóttamatőr", ám arra azért elég, hogy a rendszeres testmozgás kellemes érzetét adja. Aztán májustól Elvira-rágyúrás, 14 kilométerek, időmérés esőben és napsütésben, majd a konzekvenciák levonása, mely szerint faszák vagyunk, de legalábbis faszábbak, mint tavaly, ami szerfölött megnyugtató.

És íme, eljön a nagy nap. A meteorológia kiadós záporokat jósol, úgyhogy parányit sem meglepő, hogy már korareggel döglesztő meleg, nullfelfős égbolt. Strandra, toplessre kiváló, lótás-futásra talán kevésbé. Így hát némileg nedvedző hónaljjal érkezünk már a regisztrációra is, ami az idén a szombathelyi városháza földszintjén zajlik: okos ötlet. Közben ismerősök üdvözlik egymást, általában mindenkinek jó sok van itt belőle, nem csoda, ez egy ilyen családias maratoni, ez adja a báját, no meg a megszokott figyelmes szervezés és a jórészt láthatatlan, de mégis érezhető segítők és támogatók garmadája.

Pár becsülendő pillantás az "igazi" maratonistákra, egyikük közülük azt mondja, most 42 éves, először fut ilyent, legjobb alibi. Lássuk be, cefetül igaza van, rövid kalkuláció, három évünk még van, addig beérjük kevesebbel is. Ma például 14-gyel.

Aztán hajrá, elindulunk, a szokásos pár száz ember trappol egymás mellett a Fő téren. Az ablakokban az arcok gúnyosan vagy elismerően mosolyognak, láthatóan az utóbbiak vannak többségben, és ez jó érzés. Az első öt kilométer gyerekjáték, még a frissítő kedvéért sem lassítunk, minek, hiszen csak az előbb indultunk. Aztán pár kilométer múlva már nem egészen így gondoljuk, az aszfalt egy végtelen, maxra állított hősugárzó. De nagy baj nincs, még egy homályos pajkos gondolatra is futja, mely szerint férfiembernek érdemes lemaradoznia a mezőnytől, mert ennyi formás női hátsót ritkán látni egy helyen. Bár esetemben a lemaradozásnak tán más okai vannak. Közben egy kereszteződésben a rendezők valami olyasmit mondnak, hogy több mint tízen már kiszálltak. Hiába, no - gondolja nagy bölcsen a lírai én - ezért kell rendesen felkészülni, nem úgy van az, hogy gyere ide, zsemle, megeszlek. Még a fordító előtt szembejön velem egy több éve nem látott főiskolai csoporttársam, örülünk egymásnak egy intés és egy mosoly erejéig, no, meg az is öröm, hogy láthatóan többen vannak mögöttünk, mint tavaly. (Nem nagy kunszt, igaz.)

A fordító után alattomos hosszú domb vissza a város felé, még azt a barnagatyás srácot jó lenne beérni ott előttünk, láthatóan lassult, de valahogy nem okés az egész. Árulás történik, a levegőből kivették a zoxigént (vagy mittudomén), a világ zsugorodik és ringlispíllé válik, valaki megállíthatná, nekem már nem fog sikerülni, ez tiszta sor, sem négykézláb az aszfalton, sem az árokparton a sűrűsödő homályban. Sötétség délben, majd aggódó arcok és hangok, rendezők jönnek (mondtam, hogy jó a szervezés), s azt konstatálom, hogy ez egyelőre nem a mennyország, hanem még mindig Újperint. Lassú regenerálódás, a láb nem akar engedelmeskedni, pedig itatnak, bíztatnak türelmesen. Utólagos köszönet érte. Kezd kínossá válni a dolog, próbálok elnézést kérni a haldoklásért, mégsem illendő ugyebár az ilyesmi egy szép békés délelőtt, de a nyelv nemigen forog. Mindegy, fut át a konklúzió kettő darab működő agysejtemen, úgyis ez volt életem utolsó, ám annál szégyenletesebb futása, ez után még a buszra sem. Ha sport, akkor maximum bridzs.

Összedrótozás után egy kedves rendező jóvoltából autóval jutunk át a célvonalon, gyorskonzílium az egészségügyi sátornál, majd konzultáció a már beérkezettekkel, hogy mit is csinálhattam rosszul. (Mindent, rajzolódik ki a hamar a kép.) Közben a testi problémáknál is gyorsabban múlik a történet okozta mélabú: végül is nem történt semmi, csak okosabb lettem, futás nélkül nem tapasztaltam volna önnön fizikai limitemet, és ez, bármily hihetetlen, remek érzés. Hirtelen baromira jó hangulat jár át, kétszer olyan lelkesen tapsolunk a beérkező kerekesszéseknek, majd Zsódér Zsoltnak, aki a szokásos elképesztő tempóban érkezik a 42 kilométer után.

Délután megiszok pár üveg ásványvizet, sebeimet nyalogatom. Másnap előveszem a futócipőt. Ideje megmozgatni a segget, közeledik a 14. Elvira maratoni.

J.A.