Napfény, tengerpart, hegyek, füstölgő vulkánkúpok, szűk sikátorokat árnyékoló száradó ruhák, barátságos emberek. A történelem és a kultúrák valószínűtlen katyvasza, észak és dél, kelet és nyugat találkapontja, ahol a maffiáról szóló közhelyeket egy perc alatt elfelejthetjük. Szicíliába menni nem a maffia miatt veszélyes, hanem azért, mert utána egész életünkben visszakívánkozunk.

sten bizony nem tudom, miért esett a választás Szicíliára, rekonstruálhatatlan a döntés pillanata, az ilyen dolgok csak úgy jönnek, ösztönből, a család tehát bevackol a tízéves japán kisautóba, hogy úgy félúton, Róma magasságában, tocsogó hónaljjal döbbenjen rá a vállalkozás valódi mibenlétére.

Ha azt mondjuk, Nápoly az igazi Dél-Olaszország, akkor mi az a további néhány száz kilométer, amely a várostól még visszavan Szicíliáig? A Toscana és a Mars bolygó kereszteződésére hajazó táj elég meghökkentő ahhoz, hogy csak a kompnál térjünk magunkhoz, megpillantva a hihetetlenül kék tengert és a szoros túlpartján derengő szigetet. A kikötőben a személyzet kizárólag olaszul kommunikál, a jegyet kideríthetetlen áron vesszük, majd felhajtunk egy kideríthetetlen nevű társaság kideríthetetlen irányba induló, rozsdásodásnak induló vízi alkalmatosságára. Szerencsénk van, fél óra múlva Messinában vagyunk. Az első kellemes meglepetés.

Szicília - laikus szemmel - két jól elkülöníthető földrajzi egységre bomlik, úgymint a sziget belsejére és a tengerpartra. Az elsőre nem érdemes sok szót vesztegetni, kopár hegyek, kiégett gabonatáblák, forróság, por, birkák. A part viszont változatos és gyönyörű, a pazar vagy éppen lepattant nyaralók a tengerig érnek, amit leginkább az épületek közötti rejtett átjárókon lehet megközelíteni, ha nem találjuk, maradnak a fizetőstrandok. A tájról beszélve feltétlenül a lazán füstölgő Etna a szupersztár, a maga 3323 méterével, krátereivel, korábbi kitörések nyomaival. Elvarázsolt világ ez, amelynek meghódítása nem is olyan egyszerű. (Ha a csúcsot közelről akarjuk látni, vagy valószínűtlenül sokat kell felfelé kutyagolnunk, vagy valószínűtlenül mélyen kell a zsebünkbe nyúlni.)

Kevesen tudják, hogy Szicília zavaros és bonyolult történelme révén hihetetlen mennyiségű kulturális látnivalóval dicsekedhet. A szigetet már a görögök is kiszúrták maguknak, hajdanában olyan is volt, hogy Siracusa maga alá gyűrte Athént, így egy ideig a legfontosabb európai várossá vált, miközben Taorminában felépült a világ talán legfestőibb színháza, s Agrigentóban egy komplett völgyet töltenek meg a hajdani görög templomok meglepően jó állapotban fennmaradt maradványai. Aztán jöttek a rómaiak, az arabok, a normannok, a spanyolok és még a jó isten tudja kik. Legújabban az olaszok. Mindenki épített valamit, színházak, várak, kastélyok, katedrálisok, népek, kultúrák és nyelvek mára kibogozhatatlan egységet alkotnak.

A "bennszülött" átlagembert mindez láthatóan kevésbé érdekli, magukat elsősorban szicíliainak tartják, s csak zárójelben olasznak. Berlusconi mondhat akármit a messzi Rómában, északon globalizálhatnak meg antiglobalizálhatnak, itt béke van, a falusiak délután családostól kivonulnak a tengerpartra, süttetik amúgy is sötét bőrüket, plusz gitár, ének, tánc. Majd estére mindenki az utcákon található, járdán, úttesten, fehér műanyag székeken ül az egész sziget, beszélnek ezerrel, jó lenne érteni, miről. Azért azt sejtjük, sejtjük, nem az Európai Unió a fő téma, már csak azért sem, mert a sziget túlsó oldala Afrikához földrajzilag is közelebb van, mint Európához.

Más. Boltba belépve már a köszönés előtt mosoly a jutalmunk, a gyerekeinket mindenhol kényeztetik, ajándék sapkát és gyümölcsöt jussolnak. Mikor Cataniában defektet kapunk, egy fél utca érkezik segítségünkre, emelőkkel, pajszerekkel, mindenféle elcseszett célszerszámokkal. Vigyorognak, és örülnek, hogy segíthetnek. Mi is örülünk, s kissé szégyenkezve arra gondolunk, hogyan zajlana le egy ilyen esemény egy idegennel Magyarországon.

Ki a fene gondol tehát a maffiára, a sziget leghíresebb-leghírhedtebb produktumára. A szervezet - eltekintve az újságok címlapjaitól - gyakorlatilag teljesen láthatatlan. Nem érnek rá turistákkal szórakozni, erősen leköti energiájukat a nemzetközi kábítószer-kereskedelem ellenőrzése és az ebből bezsebelt horribilis pénzek tisztára mosása. Ez utóbbi műveletre - állítólag - leginkább az építőipart használják. S ez bizony nagyon is elképzelhető: A tengernél gombamód épülnek a csinos üdülőfaluk, lenyűgöző koncessziós autópályák szelik át a vidéket, 3-4 kilométer hosszú alagutakkal, még ennél is hosszabb, valószínűtlenül karcsú viaduktokkal, mindez élesen elütve a kopott és bizony szegényesnek tűnő lakóházaktól. (Költői kérdés: Az autópálya építés mindenhol büdös műfaj?)

Bár a közbiztonság nem tűnik rosszabbnak a hazainál, azért azt lelkünkre kötik, be nem merészkedjünk autóval Palermóba, a helyi erők sportnak fogják fel a külföldi autók feltörését, nem is az autóban található érték hozza lázba őket, hanem az idegen rendszámtábla.

Mindehhez jön még a kaotikus közlekedés, ami nem csak Palermo sajátja. Még a Rómában edzett sofőrnek is felborzolódnak az idegei az első pillantásra valóban sokkoló látványtól. A közlekedési lámpákat és a behajtani tiloshoz hasonló táblákat is csak tájékoztató jelleggel érdemes komolyan venni, az index helyett célszerű inkább a dudához kapkodni. Hogy centiken és millimétereken múlnak a dolgok, azt néhány nap után meg lehet szokni, mint ahogy a helyiek levitézlett, roncsderbi-favorit Fiatjait és a milliárdnyi robogót is, amelyeket ördögi ügyességgel hajtanak a nyugdíjasok és a párosával száguldozó tini lányok egyaránt.

S minél több időt töltünk a szigeten, annál inkább lelkünk legmélyére eszi bele magát ez a harsány és mégis nagyon szelíd és emberi világ, ismerőssé válnak még az utak szélén álló szemétkupacok is. Elkönyveljük, hogy így is lehet élni, sőt talán így helyes, meg sóvárgunk és fogadkozunk, hogy egyszer még visszajövünk ebbe az egzotikus Európa-végvárba, ahol valamit nagyon megtanultak az itt lakók az évezredek alatt, s amit - úgy tűnik - nem szándékoznak elfelejteni.

Antonio

2001. augusztus