Más, de annyira azért mégsem. Kétségkívül egységesebb, feszesebb, mint amit az utóbbi években megszoktunk Kispáléktól. Mérföldkőnek kevés, de a kvalitás lazán veri a hazai alterock nívót. Erőteljes fülbemászás.

Hálátlan dolog ám nagyon a Kispál és a Borzról kritikát írni. Az még hagyján, hogy 15 év alatt már minden fontosat megírtak róluk, súlyosabb gond, hogy tényleg a legjobbak között vannak, s emberi hozzáállásuk zenéhez, művészethez elég ironikus ahhoz, hogy minden negatív gondolatot hülyének és nevetségesnek érezzen a recenzióra vetemedő firkász. És akkor még nem is beszéltünk a szűk keresztmetszetű magyar alternatív zenei sajtóról, ahol - mivel mindenki ismer mindenkit - szinte teljesen hiányzik az építő jellegű, vagy ne adj isten ledoromboló, kritika. Nem kell megijedni, ez sem lesz ilyen. Csak őszinte.

Alaposan zsebébe kellett nyúlnia kellett annak, aki az utóbbi időben követni akarta a Kispálék tempóját. Először a Lovasi-szólólemez, majd a jubileumi koncertlemezek, most pedig a Turisták bárhol. E sorok írója mindhármat beszerezte a boltban (illetve a koncertlemezt Pécsről postázták). Valljuk be, a mai Internet-letöltős/CD-égetős világban ez ritka, becsülendő cselekmény, megingathatatlan bizonyíték a zenekar iránti elkötelezettségre, mondjuk ki: elfogultságra.

A Turisták bárhol csak félig váltotta be a hivatalos beharangozókat. Valóban rockosabb, pörgősebb, letisztultabb, mint amit az utóbbi években megszoktunk a zenekartól, az viszont nem igaz, hogy a lemez egy afféle visszatérés lenne a kezdetekhez, még akkor sem, ha egyes számok (Etetés) részletei valóban felbukkanhattak volna az első albumok valamelyikén. Ugyanakkor más dalok (Küldi a megoldást) mintha a Velőrózsákról maradt volna le. Maradjunk annyiban, tényleg érezhető a zenei cikornyák lefaragása, és kétségtelenül jót tett a doboscsere (Michael Zwecker) is a hangzásnak: feszesebbek, kevésbé elúszósabbak, ha úgy tetszik, férfiasabbak a számok (Menjél meszebb, Nem fáj, A tizenháromezredik, Tiszai Pu.).

Ugyanakkor még mindig megvan az a kellemetlen érzésünk, hogy Lovasi felhőnjáró költészetéhez még mindig csak alkalmanként sikerül a megfelelő zenei formát összeügyködni. Sajnos túl gyakran kell beérnünk a "kispálos" zenei sablonok szöveg alá kenésével, mondván, úgyis az a lényeg. Ez általában igaz is, viszont amikor Lovasi is ismételni látszik önmagát (szeretett témák: Edda-ciki, diszkók, halál, haldokló világ, baszások, tévé, kivágott szív, József Attila-utalások, agyhalott emberek, megkínzott állatok), és a zene is csak odacsapott, akkor a közepesnél jobb eredmény nem jön ki. (A mélypont: Köszönöm, köszönöm.)

Ugyanakkor nem volt még Kispál és a Borz-lemez, amely annyira fülbemászó lenne, mint a Turisták bárhol. Néhányszori hallgatás már elég, hogy a dalok felének bizonyos sorai önálló életre keljenek fejünkben, hogy aztán verkliként kísértsenek bennünket a munkás hétköznapokban. A mérleg pozitív serpenyőjében mást is felfedezhetünk: Három olyan dal is van a lemezen, melyek feltétlenül a Kispál és Borz (Lovasi András) munkásságának csúcspontját jelentik. A Csillag vagy fecske, a Tizenháromezredik és az animás Németh Jucival énekelt De szeretnék. Hab a tortán, hogy a három dal egymás után jön a lemezen, így leegyszerűsödik többszöri visszahallgatásuk.

És amiről még nem volt szó: A Turisták bárhol komoly és szomorú lemez. Ha nincs is híján humornak és iróniának, valahogy fogyóban van a korábban burjánzó könnyed játékosság. Mivel viszont bölcsebb, oly nagyon nem is bánjuk.

"De szeretnék én is hej jó sokáig élni
Nézni, hogy lesz lánkákból nő aztán meg néni
És amikor öreg leszek és iszonyú tapasztalt
Elindulok fölfelé de lerúg egy angyaltalp"
(De szeretnék)

Józing Antal