Az események lázában íródott, szigorúan autentikus sziget-blog. Hogyan lett Kossuth Lajos elvetemült ember, mit is mondott Fekete Pákó, amikor elment az amper, vagy hogyan próbált Jáksó László ingyenkajához jutni. No meg tizenhat tonnányi koncert- és egyéb rendezvénykritika. 7 nap az élet.

1. nap

Amikor megérkeztünk a Sziget (híd) előtti kacskaringóba, az jutott előszörre az eszembe, hogy mintha kevesebben lennének, mint a korábbi években. Magyarázatul az akkori (9:30) eléggé csak borult időt és az első blikkre nem annyira olyan lehengerlően erős és figyelemfelkeltő nagyszínpados fellépőgárdát jelöltük meg. A másik, ami ismételten, de hatványozottan feltűnt, az az volt, hogy a sok németajkú �sorstársam� miatt szinte kisebbségi státuszra hivatkozva tolakodtunk előrefele. Az idő aztán megjavult és kellemesen langyossá vált, a szigetlakók száma pedig nőttön-nőtt és megnyugodhattunk.

Visszatérve a Nagyszínpadra, az tűnt fel, hogy kevesebb a hazai zenekar, mint a korábbi években, szám szerint nyolc, bár bizonyára mindenki most dolgozik az új és majdan hatalmasat szóló lemezén és amiatt nem vehet részt e fesztiválon. Továbbra is a Nagyszínpadnál maradva, az első fellépő angol Björn Again, egy, az eredeti dalokon semmit nem változtató, sőt a kinézetre is az eredeti előadókra hajazó ABBA-emlékzenekar, a színpadtól kissé távolabbról akár az eredetieknek is tűnhettek volna.

A rákövetkező Spyro Gyra instrumentális dob, gitár, basszus, szaxofon, billentyűk felállásban nyomultak, ami kellemesnek kellemes volt, de semmi revelációt nem éreztünk közben, sőt a szaxofonszólóktól való előítéletes irtózásom ismételten elszomorított.

Külön figyelmet érdemel Uhrin Benedek, aki háromszor leadta az un. Sziget-indulót és két másik fergeteges zeneművét (pl.: Rebeka), amire a külföldiek � a felülmúlhatatlan siker és üdvrivalgás ellenére � a feltűnően értetlenkedő arcáról azt olvashattuk le, hogy �Mi francot keres itt ez a giccsdalnok nyugdíjas?� Nem érthették.

A napot záró és épp a nagy zuhé kezdetét is jelentő két csapattal, a zúzós magyar Fresh Fabrik-kal & �a populáris táncparkettre fazonírozott� amerikai Shaggy-vel kapcsolatos ellenérzéseinket legyűrve (ámde érdemeiket elismerve), megnéztünk és meghallgattunk tőlük egy-két számot és azzal a diplomatikusnak tűnő jelszóval, hogy e zenék nem ránk tartoznak (minő eufemizmus) és továbbálltunk.

A Világzenei nagyszínpad fellépői közül az elsőt és az utolsót láttuk. Az ottani első csapat, a lengyel és különböző népzenék elemeit, így a magyart is ötvöző Dikanda elbűvölt: valami jófajta, olykor-olykor (nem pejoratív ártelemben) lakodalmasba hajló zenét cselekedtek. Az adott nap utolsójaként a talán leghíresebb fellépője a sátornak, a Buena Vista Social Club presents Ibrahim Ferrer öltönyösei léptek a deszkákra. A 17 férfi és egy női vokalista tagot számláló kubai zenekartól a �pörgősebb� zenék tetszettek, az un. lassúak kevésbé. És ezzel, mint sikerült körbetekintenem, nem csak én voltam így. 

Később a Cökxpon Ambient Sátorkert mellé zarándokoltunk el, amit nappal mindig sikerül meglelnünk, de éjszaka a megérkezést vagy fél órás keringő előzi meg. De a zene kárpótol mindenért: Prell/optimal nem a szokványos értelemben vett minimált tolt, a �külsős� hallgató számára álmosítóan lassú és látszólag történésmentes hangfolyamokat füleltünk le a párnáinkon elnyúlva. Végül, már hajnali 4 órakor a Bahia színpad zárószámaként fellépő Plain9/Tigrics Live Band az elektronikus ketyeréket birizgáló Tigrics-ből, egy trombitás srácból és egy csodálatos küllemű és énekhangú hölgyeményből állt. Kissé csalódást okozott néha ez a produkció, minthogy nem vették nagyon komolyan a maguk feladatát, bár majd ma (csütörtökön) a Cökxpon-ban Tigrics talán már az eredeti lehengerlő formáját hozza!

Mi, a jó öreg lokálpatrióták a Dubcity Fanatikz-ról és a Lord-ról lemaradván, kijelentjük, hogy nem lehettünk ott mindenhol, ahol szeretnénk. Ezért nem is várható el más, csak egy hipererősen szelektálódott és szubjektív keresztmetszet-adás (sic!).

 

2.nap

A szigeti alaphangulathoz meg kell jegyeznem, bár unalmas már folyton ezzel kezdeni (és szót pazarolni rá, de kiköveteli magának), hogy az eső délután eláztatta az egész terepet és ez eléggé kellemetlenné tette a közlekedést. A Nagyszínpad előtt páran kihasználták az így keletkezett nagy tócsákat és az iszapbirkózás nemes mesterségét parodizálgatták a koncertkezdésig.

A Nagyszínpadon Lamb kínálkozott az első fellépőnek, akiket sikerült látnunk. Az eleddig trip-hop-közeli világban mozgó, ezen estére szextetté bővült duó hozta azt a formát, amit tőlük vártunk, pontosabban a némi akusztikus hangszerekből csiholta hangokat és a drum "n" bass köretet. A második számot követően az eső másodszorra is nekikezdett, de ezen új körülmény okán csak kevesen távoztak. A bő, rózsaszín szoknyát és valami ósdi, a lábujjakat szabadon hagyó egyberészest viselő énekesnőről aztán kiderült, hogy a torka miatt csak 50 percet fog énekelni, sőt még állítólag (kétkedés az irányomból!) ma reggel befejezett új albumról is, bár korábban még úgy állt az ügy, hogy egyáltalán nem lesz koncert. De lett! Köszönet érte!

A Dél-Afrikai köztársaságból jött, de valamilyen északi ország fiaiként a WAN2 sátrában megjelenő Boo!, a három szőke tagja (dobos, énekes-basszusgitáros és a szintis-gitáros-trombitás hardaik tag). Az énekesről állítólag azt lehet tudni, hogy négy oktávnyi hang büszke birtokosa és ezt minden egyes, a vicc határmezsgyéjén bukfencezgető és a szervezők által �monki pop�, a busz felirata szerint pedig �monki punk� számukban be is bizonyítottak.

A rá következő fellépő a pécsi Cas!o Samples lemezéről és állítólag még más korongosról ismerősen csengő nevű Judy Jay lépett a deszkákra. Vele kapcsolatban is trip-hoppot emleget a műsorújság, és ezt el is fogadhatjuk, ha a dob, basszus, kongák és szinte csak egy-egy hang visszhangosítására használt gitár egy olyan hangot kísér, ami a Massive Attack énekesnőjét juttatta az észbe, mikor a mikrofonhoz lépett. Egy csöppet talán egysíkúnak tűnt, de azért tetszett a produkció.

A Világzene sátornál a Skatalites-koncertbe kukkantottunk bele, de, mert a sokadalom kb. a triplája volt az ugyane időben folyt a Patti Smith vezette történésekkel, és a folyamatosan mozogtak az emberek a nagy sárban, így csak annyira tellett, hogy ezt a klasszikusan reggae-t vivő, hajdanán a Lee Perry és Bob Marley is kísérő rasztákat csak pár szám idejéig méltattuk figyelemre.

A tegnap már beígért és általam olyannyira várt és remélt és akart Tigrics-et sem hallgattuk meg, mert leültünk két magyar film elé. Az első azon a címen futott hogy Nomen est Omen 1. A film arról szólt, hogy egy Szabó János a nyugalma és az összetéveszthetősége végett elindul, hogy önkezével törölje a nyilvántartásból az összes létező Szabó Jánost az egész világon... Szóval el lehet képzelni! A jobb alsó sarokban meg pörög lefelé a számláló, amint fogyatkoznak a Szabó Jánosok. A második film, ami: �Bemutató előtti vetítés!�, a Jött egy busz címen került a közönség elé. Olyan ötletekkel és akkora poénokkal, hogy aki megteheti, annak rögvest és kötelezően meg kell néznie! Garantáltan felejthetetlen két órában lesz része.

3.nap

A délutáni órákban a Talentum színpadon fellépő Magnólia a beígért �ambienttől-elektróig� kitűzött célt teljesítette. A kéttagú együttes egyik tagja az ütősöket kezelte, a másik a szintit és időnként a szinti memóriájába tárolt úszó, lassan, komótosan áramló melódiákat és búgásokat kísérte akusztikus gitáron. Az volt a legérdekesebb benne, hogy a közben a csapat és közöttünk vonultak, beszélgettek, azaz léteztek az emberek és párszor egy-egy autó és a maga után reklámot húzó repülő is elvonult, avagy tökéleten teljesítette az ambient ortodox feladatát, a háttérbe való maximális belehelyezkedését, a természet lomha létezéséhez asszisztálva. Hibául talán azt hozhatnám fel, hogy lehetett volna a zene összetettebb is, persze ehhez pár plusz tag is kívántatik.

A techno és breakbeat alapú, de dubos és etno elemektől sem menetes dancehall zenével az eddigi legnagyobb közönségtáncoltatást produkáló Dreadzone-nal kezdtük a Nagyszínpad vizitelését. A felállás az alábbi volt: a ketyeremachinátor, aztán a dobos, továbbá a fehér, illetve a raszta MC. Mint már jeleztem elébb, fergeteges show-t rittyentettek a nagyérdemű oszthatatlan örömére. Mi pedig a nagyérdemű szerves részét képeztük.

A Krisna-sátorban az idén elmaradtak az általunk olyannyira kedvelt előadások a vallásukról és a test másodlagosságáról, csak az esti hosszú koncertek maradtak meg, bár a korábbi kedves, barátságos csoportot a Gouranga band néhol fenyegetően sötét alakulata váltotta. A 8-tól 11-ig, azaz 3 órán át hárekrisnázó dob, négy gitár és egy vokalista felállás nyúlfarknyi, saccra három soros szövegi megnyilvánulásait nem esett nehezünkre más kontextusban elképzelni, azaz az üvöltve hörgött Krisna nevet és körítését valamely diktátoréra vagy egyéb kevésbé pozitív beállítottságú lényére becserélni.

Éppen itt, a Krisna-sátor mellett találtunk egy mobilt, és mivel a kódot nem kérte, fel tudtuk rajta hívni az utolsó számot, ami a tulajdonos közelében tartózkodó barátjáé volt. A gazdája a heves hálálkodása közepette egy végül elfogadásra kerülő sörmeghívás képében teljesedett e jócselekedetünk.

A sátrunktól alig 50 méterre tornyosuló PörgésParty Arénában az �aranyfogú� drum & bass isten, Goldie mint DJ nyomott egy szettet. Ez a kisebb hangárnyi külön világ alig bírta az emberfolyamok ki- és betódulását, sőt gyakorta az se tűnt könnyen kitalálhatónak, hogy ki van éppen a pultban, hiszen ha az időpontokat nem közlő programfüzetet követtük, akkor elsőnek kellett volna fellépnie. Vele és a műfajjal kapcsolatban szomorúan kellett konstatálnunk, hogy a házuk táján semmi új nem mutatkozik, szóval lehettünk volna a legendás �97-es évben is! Bár, aki szerette, annak alanyi joga lesz ez mindig is.

Kint, Goldie távozását követően egy kissé zizzentnek tűnő fickó a vállamra csapott és a bent lévő emberek számszerűségét firtatván kijelentette, hogy úgyse Goldie-ért jött. Mire én közöltem vele, hogy már Palotai megy, erre rögvest felvidultan indult a bejárat felé és szinte kurjantotta: �Meg én is!�

A Kertmoziban megtekintettük a Nomen Est Omen második részét, majd A kör című filmet, amit a filmszínházak már nyomtak, de nekünk kimaradt, talán nem is ok nélkül, így látatlanba is tudtuk már, hogy zavaros a végén a nagy �áhá, már értem, így áll össze a kép�. Vagy csak mi voltunk már kevéssé fogékonyak ezekben az órákban.

4.nap

A Durex Táncdalfesztivál sátorban egy bizonyos Fekete Pákó, aki feketeként magyar lakodalmas nótákat adott elő a fehér és lenge fehérruhás kolleganőjével � így a helyszín és a produceri koncepció. A népes nézősereg aztán majd szétszedte a sátrat a produkció közben, és az ötszámos, egésznek szánt blokkhoz még keresni kellett a rendszerben néhány másik dalt is, amíg ez megtörtént, addig a mi Pákónk kongázott, a lány pedig nagy magabiztossággal és hozzáértéssel riszálta magát. Az eléggé vegyes nézősereg, amint lehetőség adódott rá, rögtön rákezdte, hogy: �Nagyszínpad!� vagy �Zenélj nekünk, Pákó!� vagy �Pákó for resident!�. A mi Pákónk az intervallumokat ezekkel az elragadtatott szavakkal töltötte ki: �Kibaszott jó buli, s nem hagyjuk abba!�, �Ki van a faszom!�. Mindez semmi kommentárt nem igényel.

A melegsátorként elhíresült, a programfüzetben csak egy tükörről beszélő Magic Mirrorsban is voltunk. Eddig a Sziget testébe ékelődött zárványként tekintettek rá, ma már a Sziget szerves része. A délutáni talk-show vendégei voltak a pornószakma honi nagyjai, Kovi, a sztárproducer, két színésznő és egy színész, vagyis Michelle Wild, Maya Gold, továbbá Csoki. A műsort Albert Györgyi (mögöttem valaki Zsörszinek becézte) moderálta. Azonban a kérdések nem emelkedtek túl a délutáni kérdezgetős showműsorok színvonalán, csak az lehet a meglepő, mármint, ami kiderült: 300-400 kópia kel el Magyarországon egy-egy profin megcsinált pornófilmből! A műsor végeztével fényképeszkedikés, dedikálás (főképp a lányokkal), miegymás.

A Nagyszínpadon ekkor már javában a számomra majdnem közömbös és egynyárinak bélyegzett angol Panjabi MC műsorozott. A tiszteletteljes idézés és a lopás között alig van különbség, ő pedig az utóbbiba esik bele inkább. Egy fekete MC viszi a prímet, néha Panjabi is beszáll, de többnyire a DJ pult mögött ténykedik az ottani társával. Rettentőn gázos!

A rá következő Kispál és a Borzról a programfüzetben egy fia információt sem leltem, így saját kútfőből muszáj írnom. A doboson kívül a felállásban a szokotthoz képest semmi változást nem tapasztaltunk, a régi slágerek és az új dalok vegyest fordulnak elő. Sorolhatnám őket, de akinek nem mondanak semmit, azoknak úgy se fognak, akik meg ismerik őket, azoknak pedig felesleges. Maradok tehát az érdekességeknél: a Hang és fény hosszú kollaborációja egyéb lassabb dalokkal, a Europe Final Countdown közismert dalának a főmotívuma beépítve egy számba, majd Lovasi az ilyen, a régmúltban a lélekbe ivódott zenei elemeknek motiváló hatásáról beszélt... Apropó, az átvezető szövegek: már az elején kérte Lovasi, hogy semmi tapsolás, ugrálás, dalolás és egyéb ilyen, aztán az egyes számok fennköltebb magyarázatait és egymáshoz való viszonyát pedzte, de volt egy népies-lakodalmas nóta is, amelyben nem kis szerepet kaptak a német turisták is. Igen, ilyen volt: mindenki ott, automatice hangulat, éneklés, csápolás, taps és egyebek.

Okos döntésnek bizonyult a Molokót meghívni a főnapnak számító szombatra. Aki a már jól ismert slágereket várta eredeti verzióban, annak csalódnia kellett, merthogy az énekesnő mellett legalább akkora szerepet kaptak az instrumentumok is, azaz hatperces számokat játszottak. A mikulás-köpenyben a nézők közé is lenézett énekesnőt a szintihegyek mögé bújt kettős, a két gitáros és a dobos kísérte. A számok hosszúságából adódóan csak a legfontosabb számok fértek bele a repetát nem adó programba. A műsor az aktuális slágerrel kezdődött és a leghíresebbel zárult; közben erőteljes, a lehető legjobb értelemben vett tánczenék sorjáztak, még a �kicsi Alex� is lejött a billentyűk mögül és �vonulászott� a színpadon, ugyanúgy, mint társnője, aki az egész műsor alatt ugrált, pörgött, elterült, szóval belakta a színpadot. Csak úgy merengve jegyzem meg, hogy egy okos, ötletes és mindemellett elegáns zenekar, hasonlóan az Amorf Ördögökhöz, akiknek a kezeik közül magától adódó ízléssel születnek bárhol funkcionálni képes slágerek, szóval nekünk is kellene egy ilyen. Bár nem egy kópia.

A nap mottója: �Menjünk most már valami rendezvényre is!�. Mindezt egy lány mondta a barátainak. Bizonyára a következő sörözés elé beillesztendő koncertnézésre próbálta késztetni a többieket.

5.nap

Nemrég vettük hírül, hogy ordas nagy félrevezetést cselekedtünk, mikor Fekete Pákóval kapcsolatban azt állítottuk, hogy gondatlanul nem töltötte fel a palyback-gépet jobbnál jobb, és legfőbbképp elég dobgépesített nótával, és így kellett kényszerszünettel botránkoztatnia a népes nézősereget. Pedig csupán csak az elektromosság vonódott meg a masinától. Utólag is a szíves elnézésüket kérjük.

A soktagú és elegáns Earth, Wind & Fire Experience feat. Al Nckay Allstars a lemezeikről már ismerős vérbeli funky show-t hozott. A mára már legendássá, szépemlékű és soha vissza nem térő atmoszférájú diszkókorszakot megelőzően, aközben és azután számos, az adott miliő körülményeinek bőven megfelelő, sőt azt talán túl is teljesítő táncparkettizzító fülbemászást sikeredett elénk tárni. De túl csillogó, túl szirupos, túl herélthangú (bocs!), hiányzik az a majdnem minden zenére megtermékenyítőleg ható, futó spleenérzés, ami nélkül nincs jó zene. Szerintem, persze.

Délután betévedtünk WAN2-ba, ahol egy három tagot számláló punkcsapatba botlottunk, akik a The Clash honi megfejtőiknek határozták meg önnön magukat. Tehát beálltunk az ajtóba, mert meleg volt, meg szociológiailag is érdekelt bennünket az érkező és távozó közönség összetétele, ruházata, hajviselete stb. A két percnél alig hosszabb angol és magyar nóták villámgyorsan rohantak át a termen. Kisvártatva a kimnowákos Novák Péter is megjelent, aki egy társával megállt mellettünk, és három másodperc megfeszített együttesre való koncentrálás után egy grimaszt vágva kilépett a szabadba. Próbáltuk mi is a szövegeket megtalálni a nagy zúzásban, és a Clash-számokkal összehasonlítva valamiféle konklúziót levonni, de már az első fázisban elakadtunk. Újabb szubkulturális viselkedésmintákkal sikeredett szembetalálkoznunk a vélhetően az együttes rokonságához tartozó konszolidált és roppantmód figyelmes apa-anya-nagylány trió körül, akik épp szemben velünk tapasztalták a tapasztalni valót.

A �félre a kronológiai sorrend� jelszóval még maradunk a WAN2-ben, ahol is a honi rapzene(?) fölforgatói, megújítói, a Bëlga szabadcsapat adott minden szempontból lélegzetelállító és táncoltatós koncertet. Mi persze helyettük elmentünk megnézni az Anyádat is című mexikói filmet. Hogy Miért? Mert a security-sek is csak hápogtak, mikor a szerintünk már teltsátras sátorban még pár falkányi embersokaság próbált bemenni. Mi ekkor már feladtuk a reményt a sokak által bizonyára hőgutával és ájulással végződő őrjöngésre a zseniális témájú, bár rímügyileg és formailag gyakorta hibázó számokra. Ezeknek az elkövetőknek a Nagyszínpadon lett volna a méltó helyük, nem pedig egy olyan sátorban, melyet többszörösen meg tudtak volna tölteni. Bár az olyan apróságokról, mint a morál és a politikai korrektség bizonyára le kellett volna mondani. Gyorsan le is szögezem: a gyakorta elég szűkös, fantáziátlan, közhelyes, unalmas honi rapzene egyik legjobb száma a Kalauz 2, annak is egy csak neten megszerezhető verziója, amelynek a nyomába se ér az albumon lévő változat.

A német De-phazz egy nagyon kellemes, de túl kellemes, és nem az általam vágyott és kívánt módon olyan. Túlságosan is elmegy ugyanis az amerikai típusú r�n�b és soul irányba, a szellős (nem elég sűrű) és az inkább az éneket előtérbe helyező stíl felé. Az emlegetett elektronika pedig kevés szerepet kap, tudom, ha többet kapna, rögvest borulna az egész jól felépített zenekari összkép, és ez a merész lépés új koncepciót igényelne.

A Fun Lovin� Criminals aztán mindent belepakolt a zenéjébe, amitől az lüktet, funkos-füstös, rappes és punkos. Haj, de jó volt rá nézegetni a Nagyszínpaddal éppen szemközti �Ismerd fel önmagad!� feliratú képernyőn a valószínűleg a Népszabadsághoz tartozó fotós munkáit. Volt néhány kép, amelyeken csendéletnek minősült, vagy két libát (a hímsovinisztáknak írom csak: állat és nem nőt!) ábrázolt, esetleg a nagy feketeségben emberszerű foltokat fedezhettünk fel, mert hisz humor is van a világon. Persze, mi, a szürke eminenciások nem kerültünk rá e képekre, hát visszatértünk a zenéhez. Elég annyi róla, hogyha valami kétséges egzisztenciájú zenészként próbálnék itthon ténykedni, akkor figyelembe venném e csoportosulás lemezeit is.

A WAN2 Színpadon kettőkor a Cas!o Samples játszott. Már most felhívom a figyelmét mindenkinek, hogy ezen információk másodkézből, egy haveromtól valók, vagyis hogy legyen valami leszűrhető tanulság is: aki délután sokat alszik, az akár a legkésőbbi koncertek bármelyikét még ép ésszel és érzékszervekkel szemrevételezheti, sőt akár még a PörgésParty Arénában is lemaradhat az Armand Van Heldenről. A háromtagú pécsiek a szintiorgiás 80-as éveket tartják a rájuk legmeghatározóbb élménynek és mindig fellelhetők körülöttük néhány angolul megnyilvánuló énekes, lásd fentebb: Judie Jay-t. A fél műsor új számokból állt, és a jó alaposan kivallatott �délutánjósokatalvó� haverom az új korongot már hőn várja, mert a fülébe jutott valami, ami szerinte igencsak odavaló.

A Heaven Street Seven-ről jut eszembe, hogy a két nappal korábban fellépő, Szűcs Krisztián frontemberelte Neo-ról még nem írtam. Hát most ez is bekövetkezik. Hajdanán a két MM összehozott egy olyan, de olyan big beat zenét, név szerint: Budapest Underground, hogy rögvest az a klasszikus és sok alkohol-kísérte sóhaj kívánkozott belőlem elő, hogy: �Ha ők nyugatabbra születnek!�, akkor egyazon polcra kerültek volna Fatboy Slimmel.... De maradván a jelennél: döngölős, csikorgós 4/4-es alapokra énekelt rá Szűcs, sőt még a hangja és a szövegei is roppantmód illettek a neós stílushoz. Szóval lebilincselő volt az összhatás! A HS7-ről elég annyi, hogy a dél-amerikás és a feldolgozás nóta (sanzon?) illett hozzájuk leginkább. Az egyetlen hibájuk csupáncsak az, hogy amit csinálnak, az szimplán jó és nem zseniális.

6.nap

Beállva ingyenkajára a krisnásokhoz már másodszorra, mert a hétórai vacsoraosztás nyolcra tolódott, a sorban előttünk (a derék harcostársam bölcs észrevétele) Jáksó László beszélgette magát előrefele, mint élő példa a honi rádiózás cseppet sem ideális helyzetére, szóval ő is remélte a mielőbbi nyerő pozícióba kerülést. Amúgy a kaja 3 db nápolyis csoki, tarhonya valamilyen szószban pácolva és uborka + 2 zsemle. Bőséges, de nem túl cizellált étekösszetétel.

Becammogtunk a ZUM koncertjére. Az �ambient forradalom� mint stílus-meghatározás jelent meg a műsorfüzetben, ami odacsábított minket. Persze gondolhattuk volna, hogy a WAN2 sátrában rendszerint nem az ambientre zizzenők osongatnak befele, de nem volt kétségünk afelől, hogy valami fogyaszthatóbb hibrid verziója azért csak elfogadhatónak találtatik a szervezők részéről, a csapat pedig az ambinetes hírnevükhöz mérten viszik véghez a koncertet. De nem! A pufogó dob, a szinti, a fojtott hangú, majd kiteljesedő gitár, a lomha basszus, a sámános énekek mint komponensek nehezen képeznek ambientet, inkább valami poszt előtagú rockzenét. Amit ha annak neveztetik, ami, akkor nem lett volna dühítő, sőt tetszhetett volna is, de így hendikeppel indultak. Na mindegy.

A Világzenei színpadon a Mercedes Peónra nézelődtünk egy jót a fűben, az eldobált csikk-, műsorújság-, �Ne dobd el!� feliratú műanyagpohár- és egyéb, valahogy most a tájba illő apróbb szemétdarabka-populációk szabadcsapatai közepette. A fülbemászó tánczenéjüket velünk, a sörözés kismestereivel ellentétben a boldog sokaság végigropta, mi meg élveztük ennek a leosztásnak a kedvező voltát és a jóleső belefeledkezést.

Este a guineai Circus Baobab-hoz zarándokoltunk el, ami a nagy domb tövében székelt. Arról a helyről kiválóan be lehetett látni a színpadon zajló eseményeket. A doboló majom legendája címmel ellátott cirkuszi show-t egy kötelekkel, létrákkal és egyéb más mozgást segítő elemekkel ellátott, felszerelt fa vagy (egy bizonyos szögből hajónak is tűnhet). Előbb a gumipadlón, majd a fán, végül ismételten a gumipadlótlanított színen folyt a légi-, trapéz- és talaj-akrobatika és zsonglőrködés. Mögöttünk egy srác végigpofázta az egész műsort, mivel a barátnőjének a mind tökéletesebb élménydózist kívánta a rendelkezésére bocsátani. Ez nekünk is sokat segített a műsor mind alaposabb megértésében.

A Trottel Stereodream Experience �mosolyzenéjét� nemes egyszerűséggel az e napon korábban hallott ZUM zenéjéhez tudjuk leginkább hasonlítani, merthogy a hangulatuk, szellemiségük egyezett. Dob, basszus, konga, hipnotikus énekek, a kettő, majd három énekes, meg némi alig hallható szintimelódia is képviseltette magát. Még a Világzenei színpadon is jócskán megállná a helyét, bár akkor kéne még egy-két vidámabb hangszer is.

7.nap

Miközben a Pancsoló kislány című sok feldolgozást megélő slágerdalocska a Chemical Brothers-t váltja, őket pedig a Nirvana, ergo az érvényesülése, ténykedése közben érjük tetten a demokráciát. A szigetzárás pánikhangulata sokakat elért. �Kell pohár, két sörért odaadjuk!� Így próbálta két srác valami balekra rásózni a vagy nyolc méternyi ilyen-olyan dolgokra beváltható, alaposan összenyomott és valószínűleg már nem akként nem felhasználható műanyag söröspoharaikat. Most (13: 35) látom csak, hogy sikerült nekik!

�Popsiájlend, fákjú!�, �Tapsi Hapsi, lecc gó, menjünk már abba a kurva Lumináriumba, fákjú...!� � rikogatja ki a sátrából a hülye szomszédunk a két sátor között elnyúlva sziesztázó szlovák lányoknak.

A francia Spook and the Guay társaságot az ember a legtengerpartosabb tengerpartra képzeli el, napfényszüretelő, búbánatfelejtő, a minduntalan kiszáradó torkokat söröskorsónyi koktélokkal öntözgető derű leghívebb hangulat-aláfestéseképpen. A reggae-től a francia rapig terjed a hangszereikkel bejárt skála, s a hívek derűsen ugrálnak a színpad előtt.

Az Anima Sound System számomra jelen idő akkor volt, mikor �97-ben, a legjobb időben, az Anima lemezük kijött, azóta se sikeredett olyat kerekíteniük, úgy elkapni a korszellemet, ami azt a szintet csak el is érte volna. Bár az übereléstől később se álltak messze, ugyanis, ha a Nyelvterület költő-rap-trió-val elkészül az a bizonyos lemez, amelyről annyit beszélték 2000-ben, akkor� A mai koncerttel is az a probléma, hogy valahogy hiányzik az erő, amit a drum & bass-sel szeretnének mutatni, vagy az az elegancia, amit például a bécsiek oly természetesen tudnak. Tehát az a bravúr, amit a fentebbi Anima lemezen összehoztak.

A két nagyszínpados műsorba csak belekukkantani tudtunk, de az is vagy fél órába tellett, míg az egyiktől a másikig mentünk. Az azonban már így is biztos: két fantasztikus koncertről kellett lemaradnunk. Kár!

Végezetül: az ember mindig felteszi a kérdést, hogy mi maradt ki és már sorolom is: a Ludditák kacskaringós szövegvezetésű raplányai, az Emil Rulez! megkattant slágerei, a teljes HammerWorld színpad (szánjuk-bájuk nagyon!), a vizespóló-verseny, a hintázás a nemrég megtalált hintákon...

Két poénos észrevétel a végére:

A Civil színpadoknál jártunk, mikor egy pólóra préselt felirattal kapcsolatban történt ez: 1.) A �Kossuth Lajos egy menekült ember volt�-ot a szomszéd sátor kissé beitalozott sráca �egy elvetemült ember volt�-nak olvasta, és vagy negyed órát nyerített rajta � mi is. 2.). A Bevetés feliratú kapun bemenve ilyen-olyan harcászati járművek voltak kiállítva. A 152 mm-es D-20 ágyú-track lőtávolsága: 17410 m (RAP lőszerrel 24 km) � Ugye, a rapzene az egy ütős dolog!

Jövőre majd ugyanitt!

Irédy Dénes

2003 július